Született feleségek 5/2 – Szomszédok

„Igen. A jó szomszédot mindenki nagyra értékeli. Tudják azt, aki segít behordani a cuccot a házba. De nem kérdezi, hogy a fiad mért olyan kedvetlen. Aki áthozza az elkeveredett leveleket, de nem jegyzi meg, hogy a nejed elégedetlennek tűnik. Vagy aki felajánlja, hogy lenyírja a füvet, de nem dörgöli az orrod alá, hogy a férjed milyen rideg. De aki nem biztos benne, hogy a szomszédban lakó úriember valóban olyan kedves-e, mint amilyennek mutatja magát … az tegyen meg mindent, hogy jobban megismerje.”

Született feleségek

Grace klinika 3/9 – Titkok

„Orvosként ismerjük mások titkait. A kórtörténetüket. A szexuális hátterüket. A bizalmas információ éppoly fontos egy sebész számára, mint a szike. És éppoly veszélyes is. Titkokat őrzünk. Muszáj. De nem minden titkot tudunk megőrizni.

Bizonyos szempontból az árulás elkerülhetetlen. Ha a testünk elárul. Gyakran a műtét a megoldás kulcsa. Ha egymást áruljuk el. Ha egymást áruljuk el, a megoldás kevésbé egyértelmű. Bármit megteszünk, hogy helyreállítsuk az elveszett bizalmat. De vannak olyan sebek, olyan árulások, amelyek olyan mélyek, olyan súlyosak, hogy lehetetlen helyreállítani, amit veszítettünk. És ha ez megtörténik, nem tehtünk mást, minthogy várunk.”

Grace klinika

Grace klinika 5/3 – Töréspont

„Sebészként megtanuljuk helyre hozni, ami eltört. A töréspont a kezdet, a munkában. De az életünkben a töréspont a gyengeség jele. És mindent megteszünk, hogy ezt elkerüljük.

Csonttörések. Repedt szervek. Hússzakadás. A húst összevarrjuk. A kárt helyrehozzuk. A fájdalom enyhül. De ha az élet omlik össze, ha mi omlunk össze a tudomány megáll. Nincsenek írott szabályok. Csak rá kell éreznünk, hogy mit tegyünk. És egy sebész számára nincs ennél rosszabb, de ennél jobb sem.”

Grace klinika

Grace klinika 6/1-2 – Gyász

„Elisabeth Kübler Ross szerint, ha egy szerettünk meghal vagy más tragikus veszteség éri az embert, mindenki a gyász öt fázisán megy keresztül. Az első az elutasítás. Mivel a veszteség annyira felfoghatatlan nem hisszük el, hogy igaz. Mindenkire dühösek vagyunk, a túlélőkre, önmagunkra. És ekkor jön az alku. Könyörgünk. Fohászkodunk. Mindenünket odaadnánk, akár a lelkünket is, cserébe egyetlen napért. Ha az alkudozás csődöt mond és már dühösek sem tudunk lenni, depresszióba zuhanunk. Kétségbe esünk. Míg végül kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy már nincs mit tenni és feladjuk. Elengedjük és az elfogadás fázisába lépünk.

Az orvosin ezer órán át tanítják, hogyan birkózzunk meg a halállal. De arról egy óra sem szól, hogy hogyan éljünk tovább.

A szótár szerint a gyász valamilyen csapás vagy veszteség miatt érzett intenzív szenvedés vagy gyötrelem. Mély fájdalom. Mardosó bűntudat. Minket sebészeket, tudósokat arra tanítanak, hogy könyvekből, definíciókból, törvényekből tanuljunk, azokban higgyünk. De az életben a merev definíciók nem érvényesek. Az életben a gyász sok mindennek tűnhet, ami cseppet sem hasonlít a mély fájdalomhoz.

A gyász mindannyiunkban közös, de mindenkiből mást hoz ki. Nemcsak a halált gyászoljuk, az életet is, a veszteséget, a változást. És ha eltűnődünk, miért szívunk annyiszor, hogy miért fáj annyira, nem szabad elfelednünk, hogy tudunk változtatni. Így maradunk életben. Mikor már annyira fáj, hogy fojtogat. Az segít túlélni. Ha visszanézünk arra a napra, furcsa mód, hihetetlen mód nem érzünk már úgy, nem fog ennyire fájni. A gyász mindenkit utolér a maga idejében, a maga módján. A legtöbb, amit tehetünk, amit bárki tehet, hogy becsületesek vagyunk. A legrosszabb dolog, a gyász legrémesebb része, hogy nem tudjuk irányítani. A legtöbb, hogy átadjuk neki magunkat, ha eljön és ha tudjuk kieresztjük. De a legrosszabb, hogy mikor már azt hiszed, hogy vége, kezdődik előlről. És mindig. És minden alkalommal … eláll a lélegzeted. A gyásznak öt fázisa van, mindenkiből mást hoz elő, de mindig öt fázisa van. Tagadás. Düh. Alkudozás. Depresszió. Elfogadás.”

Grace klinika