Született feleségek 5/22 – Álarc

„Maszkok. Van belőlük minden házban. Némelyeket egy évben egyszer vesznek fel, hogy a szomszédokat ijesztgessék. Másokat alkalmanként viselnek egy-egy munkához. Megint másokat felraknak minden páratlan csütörtökön. Aztán van az a fajta maszk, amit egyes férfiak nap, mint nap viselnek. Egy barátságos mosoly, ami a leghitványabb szándékot rejti.

Mindenki visel valamiféle álarcot. Úgyhogy nagyon kell figyelni, hogy megleljük a mögötte rejlő igazságot. Némelyek az öregség miatti félelmüket leplezik vele. Mások a pénzügyi csődtől való rettegésüket rejtik alá. Megint mások egy szűnni nem akaró szerelmet takargatnak vele. És aztán ott vannak azok, akik levetik az álarcukat. Ha a szemükbe nézünk meglátjuk, hogy valójában kik és hogy pontosan mire is képesek”

Született feleségek

Grace klinika 3/10 – Barátok

„A nap végén mikor véget ér a stressz csak arra vágyunk, hogy közel legyünk valakihez. És mikor igyekszünk távolságot tartani és úgy tenni mintha nem törödnénk egymással általában nagy kamu. Kutatunk és eldöntjük kit akarunk a közelünkben. És ha megtaláltuk ezeket az embereket, ragaszkodunk hozzájuk. Mindegy mennyire bántottuk meg őket. Akik még a nap végén is velünk vannak, őket érdemes megtartani. És persze néha közel lehet túl közel van. De néha a személyes terünk ilyen megsértése az, amire pontosan vágyunk.”

Grace klinika

Móricz Zsigmond a sorsról

„Mindenkinek ki van jelölve egy sínpár, már a születésekor s azon kell haladnia és azon mehet, amerre visz… De vannak lelkek, akik át tudnak ugrani egyik sínről a másikra s akkor a más élete elől veszik el az érvényesülés útját… és az a másik leszorul, kiesik… az nem baj: fő, hogy jó sínre kerüljön valaki… és hagyja ott a maga régi nehéz útját.”

Móricz Zsigmond

Emily Brontë a vágyról

„Egy vágyam van csupán, s efelé török egész lényemmel. Oly soká kívántam, és oly állhatatosan, hogy bizonyára beteljesedik, mégpedig nemsokára, hisz földi életem magába szívta már: megsemmisültem e beteljesedés várásában… Istenem! Hosszú küzdelem ez, és bár vége volna már!”

Emily Brontë