Gyilkos elmék 1/1 – Nietzsche a magányról

„A programozók többsége szerint a debugolás nem több hibajavításnál. Csakhogy ez f*szság. A debugolás lényege a bug megtalálása és annak a megértése, hogy egyáltalán, hogy került oda. Annak az elfogadása, hogy nem véletlenül van ott ahol. Okkal jött. Üzenetet hozott, mint egy öntudatlan buborák, amely a felszínre tör. Kipukkanásával pedig megerősíti a gyanunkat. … A bug-ok nem csupán hibák. Sokkal inkább előjelek. A gondolkodásunk zsákutcái. Meghatároznak bennünket. … Ilyen világban élünk, abban bízunk, hogy a másik fél hibázik. Manipuláljuk egymást, kihasználjuk egymást. Időnként csak támaszkodunk a többire. Ez az emberiség meleg, mocskos közege. … A bug-okat többnyire nem szeretik, de megesik hogyha egy bug végre valahára felfedi magát szinte felszabadít és új kapukat nyit, akkora lehetőséget rejt, amit nem lehet nem kihasználni. Hiszen a bug-oknak nincs más céljuk, a létezésüknek nincs más oka, minthogy végül kijavíthassuk őket, hogy helyrehozzuk, ami helytelen. Van ennél jobb érzés a világon? … A szoftver pedig idomulni kényszerül a bug miatt. Nincs választása. Megújul. Megkerüli vagy feldolgozza. Akárhogyis megváltozik. Létrejön valami új. A következő verzió. Egy elkerülhetetlen upgrade.”

Mr. Robot