Született feleségek 7/3 – Boldogság

„Boldogság. Mindannyian vágyunk rá. És mind keressük is. Kicsi lányok a csokoládé ízében találják meg. Jól öltözött férfiak a közeli butikban fedezik fel. Kamasz fiúk egy csinos lánnyal való beszélgetésben tapasztalják meg. És aztán ott vannak a feleségek, akik addig képtelenek boldogok lenni, míg meg nem tudtak mindent, amit csak lehet a legújabb szomszédjukról.

Boldogság. Azt keresi, arra vágyik mindenki. Vannak, akik biztosra veszik, hogy megtalálják, ha végre haza költöznek. Vannak, akik azt hiszik, hogy megtalálják, ha barátra lelnek. Vannak, akik azt remélik, megtalálják, ha legyőzik a versenytársat. Aztán olyanok is vannak, akik már nem keresik a boldogságot, mert egy nap felnéznek és rájönnek, hogy mindvégig ott volt az orruk előtt.”

Született feleségek

Grace klinika 11/18 – Álmok

„Képzeljék el, hogy milyen életet akartak élni? És hogy kivel akarták leélni? A munkát, amire vágytak. Olyan életet élnek, amilyet megálmodtak maguknak? Így akartak élni? Ha felnőttek.

Nyissák ki a szemüket. Nézzenek jól körül. Na milyen? Tetszik, amit látnak? Emlékezzenek vissza, amikor kicsik voltak. Olyan életet élnek, amilyet elképzeltek maguknak? Vagy még mindig valami nagyobbról álmodoznak?”

Grace klinika

Grace klinika 6/1-2 – Gyász

„Elisabeth Kübler Ross szerint, ha egy szerettünk meghal vagy más tragikus veszteség éri az embert, mindenki a gyász öt fázisán megy keresztül. Az első az elutasítás. Mivel a veszteség annyira felfoghatatlan nem hisszük el, hogy igaz. Mindenkire dühösek vagyunk, a túlélőkre, önmagunkra. És ekkor jön az alku. Könyörgünk. Fohászkodunk. Mindenünket odaadnánk, akár a lelkünket is, cserébe egyetlen napért. Ha az alkudozás csődöt mond és már dühösek sem tudunk lenni, depresszióba zuhanunk. Kétségbe esünk. Míg végül kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy már nincs mit tenni és feladjuk. Elengedjük és az elfogadás fázisába lépünk.

Az orvosin ezer órán át tanítják, hogyan birkózzunk meg a halállal. De arról egy óra sem szól, hogy hogyan éljünk tovább.

A szótár szerint a gyász valamilyen csapás vagy veszteség miatt érzett intenzív szenvedés vagy gyötrelem. Mély fájdalom. Mardosó bűntudat. Minket sebészeket, tudósokat arra tanítanak, hogy könyvekből, definíciókból, törvényekből tanuljunk, azokban higgyünk. De az életben a merev definíciók nem érvényesek. Az életben a gyász sok mindennek tűnhet, ami cseppet sem hasonlít a mély fájdalomhoz.

A gyász mindannyiunkban közös, de mindenkiből mást hoz ki. Nemcsak a halált gyászoljuk, az életet is, a veszteséget, a változást. És ha eltűnődünk, miért szívunk annyiszor, hogy miért fáj annyira, nem szabad elfelednünk, hogy tudunk változtatni. Így maradunk életben. Mikor már annyira fáj, hogy fojtogat. Az segít túlélni. Ha visszanézünk arra a napra, furcsa mód, hihetetlen mód nem érzünk már úgy, nem fog ennyire fájni. A gyász mindenkit utolér a maga idejében, a maga módján. A legtöbb, amit tehetünk, amit bárki tehet, hogy becsületesek vagyunk. A legrosszabb dolog, a gyász legrémesebb része, hogy nem tudjuk irányítani. A legtöbb, hogy átadjuk neki magunkat, ha eljön és ha tudjuk kieresztjük. De a legrosszabb, hogy mikor már azt hiszed, hogy vége, kezdődik előlről. És mindig. És minden alkalommal … eláll a lélegzeted. A gyásznak öt fázisa van, mindenkiből mást hoz elő, de mindig öt fázisa van. Tagadás. Düh. Alkudozás. Depresszió. Elfogadás.”

Grace klinika