„Az emberek nem a sorsuk, hanem csupán a saját elméjük rabjai.”
Franklin Delano Roosevelt
Bosszú 2/18 – Álcázás
„Túl gyakran kendőzzük el a valóságot. Álcázzuk magunkat attól való félelmünkben, hogy elveszíthetjük szeretteinket. Vagy hogy tovább folytathassuk a szemfényvesztést azokkal szemben, akiket le akarunk leplezni. A mögé bújunk, ami menedéket nyújt a fájdalom és a szomorúság ellen. Vagy hárítjuk az igazságot, ami túl pusztító ahhoz, hogy elfogadjuk.”
Bosszú
Született feleségek 3/3 – Csomagok
„Mindannyian viszünk magunkkal valamit. Na persze jó, ha együtt utazunk valakivel, aki képes enyhíteni a terhen. De általában könnyebb egyszerűen csak ledobni azt, amit addig hurcoltunk, hogy hazaérhessünk annyival is előbb. Feltételezve persze, hogy lesz valaki, aki tárt karokkal fogad, amikor megérkezünk. Miért ragaszkodunk úgy a csomagunkhoz még akkor is, mikor kétségbe esetten próbálunk tovább lépni? Mert mindannyian tudjuk jól, hogy megeshet, túl hamar engedjük el.”
Született feleségek
Grace klinika 6/1-2 – Gyász
„Elisabeth Kübler Ross szerint, ha egy szerettünk meghal vagy más tragikus veszteség éri az embert, mindenki a gyász öt fázisán megy keresztül. Az első az elutasítás. Mivel a veszteség annyira felfoghatatlan nem hisszük el, hogy igaz. Mindenkire dühösek vagyunk, a túlélőkre, önmagunkra. És ekkor jön az alku. Könyörgünk. Fohászkodunk. Mindenünket odaadnánk, akár a lelkünket is, cserébe egyetlen napért. Ha az alkudozás csődöt mond és már dühösek sem tudunk lenni, depresszióba zuhanunk. Kétségbe esünk. Míg végül kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy már nincs mit tenni és feladjuk. Elengedjük és az elfogadás fázisába lépünk.
…
Az orvosin ezer órán át tanítják, hogyan birkózzunk meg a halállal. De arról egy óra sem szól, hogy hogyan éljünk tovább.
…
A szótár szerint a gyász valamilyen csapás vagy veszteség miatt érzett intenzív szenvedés vagy gyötrelem. Mély fájdalom. Mardosó bűntudat. Minket sebészeket, tudósokat arra tanítanak, hogy könyvekből, definíciókból, törvényekből tanuljunk, azokban higgyünk. De az életben a merev definíciók nem érvényesek. Az életben a gyász sok mindennek tűnhet, ami cseppet sem hasonlít a mély fájdalomhoz.
…
A gyász mindannyiunkban közös, de mindenkiből mást hoz ki. Nemcsak a halált gyászoljuk, az életet is, a veszteséget, a változást. És ha eltűnődünk, miért szívunk annyiszor, hogy miért fáj annyira, nem szabad elfelednünk, hogy tudunk változtatni. Így maradunk életben. Mikor már annyira fáj, hogy fojtogat. Az segít túlélni. Ha visszanézünk arra a napra, furcsa mód, hihetetlen mód nem érzünk már úgy, nem fog ennyire fájni. A gyász mindenkit utolér a maga idejében, a maga módján. A legtöbb, amit tehetünk, amit bárki tehet, hogy becsületesek vagyunk. A legrosszabb dolog, a gyász legrémesebb része, hogy nem tudjuk irányítani. A legtöbb, hogy átadjuk neki magunkat, ha eljön és ha tudjuk kieresztjük. De a legrosszabb, hogy mikor már azt hiszed, hogy vége, kezdődik előlről. És mindig. És minden alkalommal … eláll a lélegzeted. A gyásznak öt fázisa van, mindenkiből mást hoz elő, de mindig öt fázisa van. Tagadás. Düh. Alkudozás. Depresszió. Elfogadás.”
Grace klinika
Grace klinika 2/2 – Telhetetlenség
„Volt egy nénikém, aki ha töltött nekünk valamit, mindig azt mondta: Szólj, ha elég! A nénikém azt mondta: szólj ha elég, de persze nem szóltunk. Soha nem mondjuk, hogy elég, hiszen mindig ott a lehetőség, hogy még többet kapjunk. Több tequila, több szerelem, több akármi. A több jobb.
…
Mondani kell valamit a félig teli pohárról. Arról, hogy mikor mondjuk azt, hogy elég. Elmosodik a határvonal. A szükséges a vágy barométere. Csak és kizárólag az egyéntől függ és attól, hogy mi az, amit beletöltenek. Néha csupán csak kostolót akarunk, máskor meg nem létezik olyan, hogy elég. A pohár feneketlen és mindig egyre többet akarunk.”
Grace klinika