„Nem mindig könnyű megkülönböztetni a jó fiúkat a rossz fiúktól. A bűnösök gyakran meglepetést okozhatnak, és ugyanez igaz a szentekre is. Miért igyekszünk embertársainkat egyszerűen jónak vagy gonosznak beállítani? Mert senki sem akarja bevallani, hogy a könyörület és kegyetlenség nagyon is jól megfér egy szívben. És hogy bárki képes bármire.”
Született feleségek
„Egy sebész mindig a legrosszabb eshetőségekben gondolkodik. Nem engedjük meg magunknak, hogy a legjobbra számítsunk, mert túl sokszor van, hogy a legjobb elmarad. De olykor-olykor valami hihetetlen történik. És hirtelen a legjobb reálissá válik. És olykor-olykor megtörténik a csoda is. És minden józan ítélőképességünk ellenére reménykedni kezdünk.
…
Orvosként megszoktuk, hogy a betegeknek csak tényeket mondunk, de amit ők igazán tudni akarnak az az, hogy elmúlik-e a fájdalom. Hogy jobban lesznek-e. Hogy meggyógyulnak-e. A betegeink azt akarják tudni, hogy vajon van-e remény.De elkerülhetetlen, hogy szembetaláljuk magunkat a legrosszabb eshetőséggel. Ha a beteget cserben hagyja a teste és a tudomány által ismert összes gyógymód is csődöt mond, mikor a legrosszab eshetőség bekövetkezik, mi már csak a reménybe kapaszkodhatunk.”
Grace klinika
„Az akadály az a rémisztő dolog, amelyet akkor látunk, ha levesszük szemünket a célról.”
Henry Ford
„Elisabeth Kübler Ross szerint, ha egy szerettünk meghal vagy más tragikus veszteség éri az embert, mindenki a gyász öt fázisán megy keresztül. Az első az elutasítás. Mivel a veszteség annyira felfoghatatlan nem hisszük el, hogy igaz. Mindenkire dühösek vagyunk, a túlélőkre, önmagunkra. És ekkor jön az alku. Könyörgünk. Fohászkodunk. Mindenünket odaadnánk, akár a lelkünket is, cserébe egyetlen napért. Ha az alkudozás csődöt mond és már dühösek sem tudunk lenni, depresszióba zuhanunk. Kétségbe esünk. Míg végül kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy már nincs mit tenni és feladjuk. Elengedjük és az elfogadás fázisába lépünk.
…
Az orvosin ezer órán át tanítják, hogyan birkózzunk meg a halállal. De arról egy óra sem szól, hogy hogyan éljünk tovább.
…
A szótár szerint a gyász valamilyen csapás vagy veszteség miatt érzett intenzív szenvedés vagy gyötrelem. Mély fájdalom. Mardosó bűntudat. Minket sebészeket, tudósokat arra tanítanak, hogy könyvekből, definíciókból, törvényekből tanuljunk, azokban higgyünk. De az életben a merev definíciók nem érvényesek. Az életben a gyász sok mindennek tűnhet, ami cseppet sem hasonlít a mély fájdalomhoz.
…
A gyász mindannyiunkban közös, de mindenkiből mást hoz ki. Nemcsak a halált gyászoljuk, az életet is, a veszteséget, a változást. És ha eltűnődünk, miért szívunk annyiszor, hogy miért fáj annyira, nem szabad elfelednünk, hogy tudunk változtatni. Így maradunk életben. Mikor már annyira fáj, hogy fojtogat. Az segít túlélni. Ha visszanézünk arra a napra, furcsa mód, hihetetlen mód nem érzünk már úgy, nem fog ennyire fájni. A gyász mindenkit utolér a maga idejében, a maga módján. A legtöbb, amit tehetünk, amit bárki tehet, hogy becsületesek vagyunk. A legrosszabb dolog, a gyász legrémesebb része, hogy nem tudjuk irányítani. A legtöbb, hogy átadjuk neki magunkat, ha eljön és ha tudjuk kieresztjük. De a legrosszabb, hogy mikor már azt hiszed, hogy vége, kezdődik előlről. És mindig. És minden alkalommal … eláll a lélegzeted. A gyásznak öt fázisa van, mindenkiből mást hoz elő, de mindig öt fázisa van. Tagadás. Düh. Alkudozás. Depresszió. Elfogadás.”
Grace klinika
„Az ellenségeim nélkül nem lennék az, aki vagyok.”
Salvador Dalí