„A fertőzés olyan, mint egy alvó szörny. Nem látod. Nem érzed. Viszont mindent meg kell tenned, amit csak tudsz, hogy urald. Mert ha a szörny felébred, már kezelhetetlen.
…
Az ember győzködi magát, hogy az alvó szörny nem is létezik. Pedig csak erőt gyűjtött. A fertőzés már terjed. Most már felébredt a szörny és semmit sem tehetünk ellene.”
Grace klinika
„Könnyebb erős gyermeket nevelni, mint helyrehozni egy megtört embert.”
Frederic Douglas
„Minden beteg, aki rossz hírt kap, az kivétel akar lenni. Az egy a millióból. A csoda. Mi sebészek nem hiszünk a csodában. Nekünk végre kell hajtanunk őket.
…
Nem minden csoda hatalmas. Lemegy a láz. Tart az öltés. Beforr a csont. Ezért nehéz észrevenni egy csodát és ezért tud néha annyira fájni is. Ne értsék félre, a kis csodák is jók. Az apró csoda is csoda. Csak nem mindig elég, hogy megmentsen minket.”
Grace klinika
„Elisabeth Kübler Ross szerint, ha egy szerettünk meghal vagy más tragikus veszteség éri az embert, mindenki a gyász öt fázisán megy keresztül. Az első az elutasítás. Mivel a veszteség annyira felfoghatatlan nem hisszük el, hogy igaz. Mindenkire dühösek vagyunk, a túlélőkre, önmagunkra. És ekkor jön az alku. Könyörgünk. Fohászkodunk. Mindenünket odaadnánk, akár a lelkünket is, cserébe egyetlen napért. Ha az alkudozás csődöt mond és már dühösek sem tudunk lenni, depresszióba zuhanunk. Kétségbe esünk. Míg végül kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy már nincs mit tenni és feladjuk. Elengedjük és az elfogadás fázisába lépünk.
…
Az orvosin ezer órán át tanítják, hogyan birkózzunk meg a halállal. De arról egy óra sem szól, hogy hogyan éljünk tovább.
…
A szótár szerint a gyász valamilyen csapás vagy veszteség miatt érzett intenzív szenvedés vagy gyötrelem. Mély fájdalom. Mardosó bűntudat. Minket sebészeket, tudósokat arra tanítanak, hogy könyvekből, definíciókból, törvényekből tanuljunk, azokban higgyünk. De az életben a merev definíciók nem érvényesek. Az életben a gyász sok mindennek tűnhet, ami cseppet sem hasonlít a mély fájdalomhoz.
…
A gyász mindannyiunkban közös, de mindenkiből mást hoz ki. Nemcsak a halált gyászoljuk, az életet is, a veszteséget, a változást. És ha eltűnődünk, miért szívunk annyiszor, hogy miért fáj annyira, nem szabad elfelednünk, hogy tudunk változtatni. Így maradunk életben. Mikor már annyira fáj, hogy fojtogat. Az segít túlélni. Ha visszanézünk arra a napra, furcsa mód, hihetetlen mód nem érzünk már úgy, nem fog ennyire fájni. A gyász mindenkit utolér a maga idejében, a maga módján. A legtöbb, amit tehetünk, amit bárki tehet, hogy becsületesek vagyunk. A legrosszabb dolog, a gyász legrémesebb része, hogy nem tudjuk irányítani. A legtöbb, hogy átadjuk neki magunkat, ha eljön és ha tudjuk kieresztjük. De a legrosszabb, hogy mikor már azt hiszed, hogy vége, kezdődik előlről. És mindig. És minden alkalommal … eláll a lélegzeted. A gyásznak öt fázisa van, mindenkiből mást hoz elő, de mindig öt fázisa van. Tagadás. Düh. Alkudozás. Depresszió. Elfogadás.”
Grace klinika
„A gyermekkor során mindig van egy pillanat, amikor kinyílik az ajtó és belép rajta a jövő.”
Graham Greene