„Egy műtőben megesik, hogy minden rosszra fordul. Hiába a tapasztalat, a felkészültség, a társak segítsége. Erre nem lehet felkészülni. Nem szabad megállni vagy a beteg meghal. Csakhogy ilyenkor az ösztöneink azt súgják, állj meg.
…
De mit tegyünk, ha az ösztönünk azt súgja, hogy állj. Ha nem tudjuk a jó választ. Ilyenkor érdemes bízni az ösztöneinkben és megállni. Mert a pillanat hevében hozott döntések, mindent tönkretehetnek.”
Grace klinika
„Mese és játék – a természetes félelem természetes ellenszerei.”
Vekerdy Tamás
„Bacik. Kórok. Mérgek. A testünk folyton veszélyekbe ütközik. Csak a felszín alatt. Rejtve. Akár észre veszed, akár nem a tested folyamatosan védi magát. Minden egyes pillantással elsöprünk több ezer kéretlen mikrobát. Ha túl sok hivatlan pollent lélegzünk be, tüsszentünk. A testünk tudja, hogy ha olyasmibe ütközik, ami nem oda való. A test kinyomozza a betolakodót, kiereszti a fehérvérsejteket és támad.
…
Pont, amikor kidolgozunk egy tervet, az univerzum csavart labdát dob. És rögtönöznünk kell. A boldogság váratlanunk talál ránk. Újra rálelünk arra, ami a legtöbbet jelenti nekünk. Az univerzum elég vicces. Néha sikerül elérnie, hogy ott kössünk ki, ahová tartozunk.”
Grace klinika
„Az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben holtbiztosak, az okosak meg tele vannak kételyekkel.”
Bertrand Russel
„Elisabeth Kübler Ross szerint, ha egy szerettünk meghal vagy más tragikus veszteség éri az embert, mindenki a gyász öt fázisán megy keresztül. Az első az elutasítás. Mivel a veszteség annyira felfoghatatlan nem hisszük el, hogy igaz. Mindenkire dühösek vagyunk, a túlélőkre, önmagunkra. És ekkor jön az alku. Könyörgünk. Fohászkodunk. Mindenünket odaadnánk, akár a lelkünket is, cserébe egyetlen napért. Ha az alkudozás csődöt mond és már dühösek sem tudunk lenni, depresszióba zuhanunk. Kétségbe esünk. Míg végül kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy már nincs mit tenni és feladjuk. Elengedjük és az elfogadás fázisába lépünk.
…
Az orvosin ezer órán át tanítják, hogyan birkózzunk meg a halállal. De arról egy óra sem szól, hogy hogyan éljünk tovább.
…
A szótár szerint a gyász valamilyen csapás vagy veszteség miatt érzett intenzív szenvedés vagy gyötrelem. Mély fájdalom. Mardosó bűntudat. Minket sebészeket, tudósokat arra tanítanak, hogy könyvekből, definíciókból, törvényekből tanuljunk, azokban higgyünk. De az életben a merev definíciók nem érvényesek. Az életben a gyász sok mindennek tűnhet, ami cseppet sem hasonlít a mély fájdalomhoz.
…
A gyász mindannyiunkban közös, de mindenkiből mást hoz ki. Nemcsak a halált gyászoljuk, az életet is, a veszteséget, a változást. És ha eltűnődünk, miért szívunk annyiszor, hogy miért fáj annyira, nem szabad elfelednünk, hogy tudunk változtatni. Így maradunk életben. Mikor már annyira fáj, hogy fojtogat. Az segít túlélni. Ha visszanézünk arra a napra, furcsa mód, hihetetlen mód nem érzünk már úgy, nem fog ennyire fájni. A gyász mindenkit utolér a maga idejében, a maga módján. A legtöbb, amit tehetünk, amit bárki tehet, hogy becsületesek vagyunk. A legrosszabb dolog, a gyász legrémesebb része, hogy nem tudjuk irányítani. A legtöbb, hogy átadjuk neki magunkat, ha eljön és ha tudjuk kieresztjük. De a legrosszabb, hogy mikor már azt hiszed, hogy vége, kezdődik előlről. És mindig. És minden alkalommal … eláll a lélegzeted. A gyásznak öt fázisa van, mindenkiből mást hoz elő, de mindig öt fázisa van. Tagadás. Düh. Alkudozás. Depresszió. Elfogadás.”
Grace klinika