„A sebekre gézt teszünk, majd leragasztjuk őket. Ezzel megelőzzük az elfertőződést és hogy a beteg tovább szenvedjen. A neheze akkor jön, amikor le kell tépni a kötést, mert az gyakran pokolian fáj.
…
Fájdalmas letépni a kötést, nem akarjuk látni, mi van alatta. De talán Nem a fájdalomtól való félelem tart vissza. Talán valójában attól félünk, hogy a kötés alatt még nyílt a seb. Vagy attól, hogy már begyógyult.”
Grace klinika
„A fertőzés olyan, mint egy alvó szörny. Nem látod. Nem érzed. Viszont mindent meg kell tenned, amit csak tudsz, hogy urald. Mert ha a szörny felébred, már kezelhetetlen.
…
Az ember győzködi magát, hogy az alvó szörny nem is létezik. Pedig csak erőt gyűjtött. A fertőzés már terjed. Most már felébredt a szörny és semmit sem tehetünk ellene.”
Grace klinika
„Elisabeth Kübler Ross szerint, ha egy szerettünk meghal vagy más tragikus veszteség éri az embert, mindenki a gyász öt fázisán megy keresztül. Az első az elutasítás. Mivel a veszteség annyira felfoghatatlan nem hisszük el, hogy igaz. Mindenkire dühösek vagyunk, a túlélőkre, önmagunkra. És ekkor jön az alku. Könyörgünk. Fohászkodunk. Mindenünket odaadnánk, akár a lelkünket is, cserébe egyetlen napért. Ha az alkudozás csődöt mond és már dühösek sem tudunk lenni, depresszióba zuhanunk. Kétségbe esünk. Míg végül kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy már nincs mit tenni és feladjuk. Elengedjük és az elfogadás fázisába lépünk.
…
Az orvosin ezer órán át tanítják, hogyan birkózzunk meg a halállal. De arról egy óra sem szól, hogy hogyan éljünk tovább.
…
A szótár szerint a gyász valamilyen csapás vagy veszteség miatt érzett intenzív szenvedés vagy gyötrelem. Mély fájdalom. Mardosó bűntudat. Minket sebészeket, tudósokat arra tanítanak, hogy könyvekből, definíciókból, törvényekből tanuljunk, azokban higgyünk. De az életben a merev definíciók nem érvényesek. Az életben a gyász sok mindennek tűnhet, ami cseppet sem hasonlít a mély fájdalomhoz.
…
A gyász mindannyiunkban közös, de mindenkiből mást hoz ki. Nemcsak a halált gyászoljuk, az életet is, a veszteséget, a változást. És ha eltűnődünk, miért szívunk annyiszor, hogy miért fáj annyira, nem szabad elfelednünk, hogy tudunk változtatni. Így maradunk életben. Mikor már annyira fáj, hogy fojtogat. Az segít túlélni. Ha visszanézünk arra a napra, furcsa mód, hihetetlen mód nem érzünk már úgy, nem fog ennyire fájni. A gyász mindenkit utolér a maga idejében, a maga módján. A legtöbb, amit tehetünk, amit bárki tehet, hogy becsületesek vagyunk. A legrosszabb dolog, a gyász legrémesebb része, hogy nem tudjuk irányítani. A legtöbb, hogy átadjuk neki magunkat, ha eljön és ha tudjuk kieresztjük. De a legrosszabb, hogy mikor már azt hiszed, hogy vége, kezdődik előlről. És mindig. És minden alkalommal … eláll a lélegzeted. A gyásznak öt fázisa van, mindenkiből mást hoz elő, de mindig öt fázisa van. Tagadás. Düh. Alkudozás. Depresszió. Elfogadás.”
Grace klinika
„Ha trauma ér minket, testünk riadóztatja a védelmi rendszerét. Az agy egy pillanat alatt üzenetet kap, hogy katasztrófa történt. A vér odaáramlik, ahol a legnagyobb a baj. Beáramlik az izmokba, a tüdőbe, a szívbe, az agyba. Az agy dönti el, mit tegyen a test. Nézzen szembe a veszéllyel vagy meneküljön. Az egyetlen cél, hogy a test minél kevésbé sérüljön. De ami történt, lehet hogy visszafordíthatatlan. Ezt úgy hívjuk: sokk.
…
Amikor a sokk elmúlik. Amikor a test elfogadja, hogy trauma érte, akkor már nem kell védekeznie. Egy rémes pillanat. Sebezhető. A sokk reakció megvédett minket és lehet, hogy meg is mentett.”
Grace klinika
„Senki sem azért választja a gonoszt, mert az gonosz. Csupán összekeveri azt a boldogsággal és a jóval, melyet keres.”
Mary Wollstonecraft Shelley