„A bűn céljai érdekében megöli az ártatlanságot, ám az ártatlanság minden erejét latba vetve küzd a bűn ellen.”
Robespierre
Grace klinika 6/1-2 – Gyász
„Elisabeth Kübler Ross szerint, ha egy szerettünk meghal vagy más tragikus veszteség éri az embert, mindenki a gyász öt fázisán megy keresztül. Az első az elutasítás. Mivel a veszteség annyira felfoghatatlan nem hisszük el, hogy igaz. Mindenkire dühösek vagyunk, a túlélőkre, önmagunkra. És ekkor jön az alku. Könyörgünk. Fohászkodunk. Mindenünket odaadnánk, akár a lelkünket is, cserébe egyetlen napért. Ha az alkudozás csődöt mond és már dühösek sem tudunk lenni, depresszióba zuhanunk. Kétségbe esünk. Míg végül kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy már nincs mit tenni és feladjuk. Elengedjük és az elfogadás fázisába lépünk.
…
Az orvosin ezer órán át tanítják, hogyan birkózzunk meg a halállal. De arról egy óra sem szól, hogy hogyan éljünk tovább.
…
A szótár szerint a gyász valamilyen csapás vagy veszteség miatt érzett intenzív szenvedés vagy gyötrelem. Mély fájdalom. Mardosó bűntudat. Minket sebészeket, tudósokat arra tanítanak, hogy könyvekből, definíciókból, törvényekből tanuljunk, azokban higgyünk. De az életben a merev definíciók nem érvényesek. Az életben a gyász sok mindennek tűnhet, ami cseppet sem hasonlít a mély fájdalomhoz.
…
A gyász mindannyiunkban közös, de mindenkiből mást hoz ki. Nemcsak a halált gyászoljuk, az életet is, a veszteséget, a változást. És ha eltűnődünk, miért szívunk annyiszor, hogy miért fáj annyira, nem szabad elfelednünk, hogy tudunk változtatni. Így maradunk életben. Mikor már annyira fáj, hogy fojtogat. Az segít túlélni. Ha visszanézünk arra a napra, furcsa mód, hihetetlen mód nem érzünk már úgy, nem fog ennyire fájni. A gyász mindenkit utolér a maga idejében, a maga módján. A legtöbb, amit tehetünk, amit bárki tehet, hogy becsületesek vagyunk. A legrosszabb dolog, a gyász legrémesebb része, hogy nem tudjuk irányítani. A legtöbb, hogy átadjuk neki magunkat, ha eljön és ha tudjuk kieresztjük. De a legrosszabb, hogy mikor már azt hiszed, hogy vége, kezdődik előlről. És mindig. És minden alkalommal … eláll a lélegzeted. A gyásznak öt fázisa van, mindenkiből mást hoz elő, de mindig öt fázisa van. Tagadás. Düh. Alkudozás. Depresszió. Elfogadás.”
Grace klinika
Grace klinika 6/19 – Szülők
„A pszichológusok szerint életünk minden aspektusa, minden gondolatmenetünk és viselkedésmintánk a szüleinkhez fűződő kapcsolatunk következményei. Hogy voltaképp minden kapcsolatunk csak egy újabb verziója annak a legelső kapcsolatunknak. És csak mi próbáljuk újra és újra helyrehozni.
…
Ez a legfontosabb munka a világon. Lehet, hogy engedély kéne a gyakorlásához, de a legtöbben az írásbelin se mennénk át. Van, akinek megy ez. Erre születtek. Mások másban jók. De a jó hír az, hogy természetszerűleg nem kell egyedül csinálni. Egész életedben agyalhatsz, de csak akkor tudod meg, hogy milyen szülő lennél, ha nem beszélsz róla, hanem csinálod.”
Grace klinika
Gyilkos elmék 9/16 – Victor Hugo az anyákról
„Az anyák karjából gyengédség árad, amiben a gyermekek édesen pihenhetnek.”
Victor Hugo
Hamvas Béla a szabadságról
„Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára.
Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság.
Egyszer. Soha többé. Soha még egyszer. Csak egyetlenegyszer. Minden csak egyszer.
A küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, meghalva élni.
A pillanat. Ez a személyesség. Egy. Egyszer. Soha többé. Soha még egyszer.
Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet. Szeretni.”
Hamvas Béla