Címke

remény

46 idézet erről a falról

Grace klinika 5/23

„Mikor elkezdődik valami legtöbbször fogalmad sincs arról , mi lesz belőle. A ház, amit el akarsz adni, az otthonod lesz. A kényszerből lett lakótársaid a családoddá válnak. És az egy éjszakás kalandból, amit el szeretnél felejteni életed nagy szerelme lesz.
…
Egész életünkben a jövő miatt aggódunk. Eltervezzük. Próbáljuk megjósolni. Mintha az, hogy előre ismerjük elnyomná a robbanást. De a jövő mindig változik. A jövő a legbenső félelmeink otthona. És a legvadabb reményeinké. De egy dolog biztos, ha végül megmutatkozik a jövő mindig más, mint ahogy elképzeltük.”

— Grace klinika

Grace klinika 8/12

„Ennél többet nem tehetünk. Ez az a mondat, amit egy sebész nem szívesen mond ki. Mi nem adjuk fel egy könnyen. Mindent meg is teszünk, hogy ne kelljen. Egy sebésznek a veszett ügy csak több próbálkozást jelent.
…
Mikor dobod be a törölközőt? Ismerd el, hogy egy veszett ügy az veszett ügy. De van egy pont, amikor túl sok lesz. Amikor belefáradunk egy harcba és feladjuk. Itt kezdődik az igazi munka. Reményt találni ott, ahol az már teljességgel lehetetlennek tűnik.”

— Grace klinika

Grace klinika 9/12

„Ha valakinek amputálják valamelyik végtagját gyakran előfordul, hogy mégis érzékeli a hiányzó testrészt. Mintha még mindig ott lenne. Ezt fantomvégtag szindrómának nevezik. Mintha a test nem akarná elfogadni, hogy mi történt vele. Az elme próbálja a testet kiegészíteni. Akik fantomvégtag szindrómában szenvednek sokféle érzést tapasztalnak. De a leggyakoribb mind közül a fájdalom.
…
A test igen csökönyös tud lenni, ha el kell fogadnia a változást. Az elme reménykedik, hogy a test ismét egész lehet. És az elme mindig harcolni fog a reményért. Míg fel nem fogja az új valóságot. És el nem fogadja, hogy ami már nincs az nem is lesz többé.”

— Grace klinika

Mr. Robot 1/4

„Úgy tartják az ördög akkor a legerősebb, amikor elfordulunk. Mint egy program, amely csendben fut a háttérben, amíg mi mással sz*rakodunk. Démonoknak hívjuk őket, felhasználói interakció nélkül dolgoznak. Monitoroznak, naplóznak, értesítést küldenek. Az ősi ösztönök, elnyomott emlékek, öntudatlan szokások, mind velünk vannak, mindig aktívak. Igyekszünk helyesen cselekedni jól viselkedni, elhozni a változást, de az egész sz*rt sem ér. Mert a szándékaink lényegtelenek, nem a szándékok vezérelnek, hanem a démonok. … Hogy megijesztenek-e a reményteli pillanatok? Igen, hiszen ott vannak a démonok. Mert egy felhaszhnálói jóváhagyástól független parancs úgyis kirántja a talajt a lábam alól. Tovább folytatódik a hamis örömök és valós csapások körforgása. Ezt biztosra veszem. … A démonok sosem tétlenkednek. Folyton ügyködnek. Elcsábítanak. Manipulálnak. A markukban vagyunk. És hiába vagy velem, hiába hoztalak létre. A lényeg nem változik. Egyedül küzdünk a démonainkkal. És a legjobb amit remélhetünk, a reménysugarunk a küzdelem során, hogy ha kitörünk innen, akkor a túloldalon legalább ismerős arcok várnak.”

Tovább olvasom ↓

Egyszer volt

„… Látott  jobb napokat ez igaz, de ezután is jöhetnek még szebb idők. És csak, mert az élet most épp nem olyan, amilyennek szeretnénk még nem kell mindent lerombolni. Elkezdtem gondolkodni arról, amit csinálok és amim van és arról, amit nem csinálok és amim nincs. Úgy tűnik a környéken mindenki lemondott róla, hogy elképzelje, milyen lehet egy jobb élet. De ha be tudjuk vallani magunknak, hogy amit akarunk, az létezik valahol. Akkor talán harcolni is tudunk érte. És ha harcolunk, akkor félig meg is szereztük. Igen, ez a helyzet az itteniekkel. Úgy tűnik minden reménytelen. De hirtelen valaki felbukkan és ihletet ad … , mert az első lépés egy új kezdethez az, ha elképzeljük, hogy lehet új kezdet. …”

— Egyszer volt

Grace klinika 11/24

„A műtőben megáll az idő. Odamegyünk az asztalhoz. Megnézzük a beteget. Fogunk egy szikét. És aztán egy buborékba kerülünk, ahol csak a műtét van és semmi más nem számít. Az idő. A fájdalom. A kimerültség. Semmi. A való életben is megesik. Ha nagy dolog történik. Egy tragédia. Lefagyunk. Visszahúzódunk a buborékunkba. Csak egy másodpercnek tűnik. De aztán felnézünk és hirtelen rájövünk, hogy egy egész év volt.
…
Hogy léphetünk vissza a világba? Ez ijesztő. Az idő megállt. De most felgyorsul. Keresünk egy mentőcsónakot. Valamit, ami reményt ad. De tényleg készen állunk? Hogy elhagyjuk a kis buborékunkat és kilépjünk a nagy, óriási véres szörnyű világba. Készen állunk, hogy megtegyük a lehetetlent?”

— Grace klinika

Grace klinika 13/14

„Nem járok találkozókra. Se gimisekre, se az egyetemiekre. Nincs kedvem felületes beszélgetésekhez egy csomó emberrel, akikre alig emlékszem. Ha valakire szükségem van, azzal tartom a kapcsolatot. Vagy csak nem tudom, hogy hogyan szabaduljak meg tőlük.
…
Nem járok találkozókra. De értem, hogy mások miért járnak. Mert újra azt érezhetik, amit már nagyon régen nem. Kényelmes, ismerős, olyan, mintha hazatérnénk. Látjuk, mi lett a többiekből. Megvalósították-e az álmaikat vagy már elvesztették minden reményüket. Vagy látjuk, hogy megtalálták, amit mindenki keres. Új álmokat és reményeket.”

— Grace klinika