Grace klinika idézetek – Szerelemről, életről, halálról

Grace klinika 11/8

„A memóriánk nem tökéletes. Nem teljes. Keverjük a dolgokat. Minden összefolyik. Sok helyen megfordultunk. És végül minden teljesen összemosodik. Pont úgy van ahogy ő mondta: a körhinta mindig csak forog.
…
A memóriánk nem tökéletes. Nem teljes. Keverjük a dolgokat. Minden összefolyik. Sok helyen megfordulunk.És végül minden teljesen összemosodik. De mit jelent ez? Mi marad nekünk? Mi kísért minket? Mi bánt? Mi fáj? Mi inspirál? Pont úgy van, ahogy ő mondta: a körhinta mindig csak forog, nincs kiszállás.”

— Grace klinika

Grace klinika 11/23

„Már semmiben sem vagyok biztos. Folyton ez pörög a fejemben. Újra és újra lejátszom. Nagyon fontos döntés. Meghatározó. De nem, nekem itt a helyem, ezt kell tennem. Ez biztos. Tudom. De nem számítottam rá, hogy ennyire fog fájni. … A körhinta forog tovább. Nincs kiszállás.
…
Talán mégis van rá mód. Le lehet szállni a körhintáról. Újrakezdeni. Megint. Biztos van rá mód, hogy eltemessük a halottainkat. Egy döntés. Én döntök. Hogy továbblépek. Hogy magam mögött hagyom. Képes vagyok rá. Menni fog. Csak annyi, hogy el kell kezdeni.”

— Grace klinika

Grace klinika 14/11

„A halálos ágyán senki sem a munkára gondol. Ezt a közhelyet akkor vesszük elő, ha lógni akarunk vagy túl sokat költünk a nyaralásra vagy ha egy megbeszélés miatt nem tudunk elmenni a gyerekünk focimeccsére. A halálos ágyán senki se gondol a munkára. Kivéve azt, aki imád dolgozni.
…
Nem számít, hogy az életünket egy tárgyalóban, otthon vagy egy hawai-i strandon töltjük. Ha visszanézünk az életünkre, az egyetlen, ami számít az az, hogy azt csináltunk, amit szeretünk, azokkal akiket szeretünk? Boldogok voltunk? Kihoztuk a legtöbbet ebből a gyönyörű, rémisztő, furcsa életből? Elengedtünk mindent, ami visszafogott minket? És vigyáztunk arra, ami igazán fontos?”

— Grace klinika

Grace klinika 5/13

„Hiszek a mennyben. És hiszek a pokolban is. Egyiket sem láttam még, de tudom, hogy léteznek. Létezniük kell. Mert menny nélkül és pokol nélkül mind eltávoznánk.
…
Menny. Pokol. A pokol tornáca. Senki nem tudja hova tart. És azt sem tudja senki, mi vár, ha odajut. De egy valamit tudunk teljes bizonyossággal, hogy vannak pillanatok, amik máshová repitenek. Vannak mennybéli pillanatok a földön. Egyelőre talán csak ennyit kell tudnunk.”

— Grace klinika

Grace klinika 8/23

„Van ez a madár. Azt hiszem valami fecskeféle. Minden szeptemberben madarak ezrei hagyják ott esős Seattle-t a mexikói télért. Ezek a madarak nem hülyék. És minden évben nagy tömeg gyűlik össze Seattle-ben, hogy egy sör mellett megnézzék a vándorlásukat. Nagy vándorlásnak nevezik.
…
Nem tudom, hogy a madarak hogy csinálják. Ezer meg ezer mérföldet repülnek és nem tévednek el, nem repülnek bele az ablakokba, nem falják fel őket a macskák. De minden tavasszal visszatérnek. Visszatérnek ahhoz, amit ismernek. Az emberek szerint szép látvány, ahogy elrepülnek. Állítólag kivehető a pillanat, mikor egy titokzatos jelre minden madár egyszerre indul útnak.”

— Grace klinika

Grace klinika 5/19

„Minden sebész zűrös eset. Hentesek vagyunk. Zűrös, késimádó hentesek. Emberekbe vágunk, továbblépünk. Emberek halnak meg a kezünk között, továbblépünk. Bajt okozunk, bajba kerülünk. Nincs időnk gondolkodni, hogy mit is érzünk a sok vér, a halál meg egyebek láttán.
…
Nem számít milyen erősek vagyunk. Egy sérülés mindig heget hagy. Hazáig követ. Megváltoztatja az életünket. Egy sérülés mindenkit felkavar, de talán ez a lényege. A fájdalom, a félelem és a sok vacak. Talán az, hogy mindezt átéljük. Ez segít továbblépni. Ez hajt előre. Talán össze kell kavarodnunk, mielőtt cselekednénk.”

— Grace klinika

Grace klinika 2/19

„Na jó. Néha napján még a legjobbak is hoznak elhamarkodott döntéseket, rossz döntéseket. Döntéseket, amikről tudjuk, hogy megbánjuk őket abban a pillanatban, abban a percben vagy legkésőbb mikor eljön a másnap reggel. Vagyis hát nem igazán bánjuk meg, mert legalább akkor abban a percben megpróbáltuk. De … de mégis valami legbelül arra sarkall, hogy őrültséget csináljunk. Valamit, amiről tudjuk, hogy úgyis megfordul és a visszájára sül el és mégis, csak azért is megtesszük. Csak arra célzok, hogy ki mint vet úgy arat. Azt kapjuk vissza, amit adunk. A karma az oka és akárhogy is nézzük a karma szívás. Megmondtam, a bosszú szar ügy.
…
Így vagy úgy a karmánk rákényszerít, hogy szembenézzünk önmagunkkal. Szembenézhetünk a karmánkkal vagy megvárhatjuk, hogy egyszer csak hátulról mögénk lopakodjon. Így vagy úgy, de a karmánk mindig ránk talál. És az igazság az, hogy sebészként nagyobb esélyünk van mint másnak, hogy az egyensúlyt magunk felé billentsük. Bárhogyan is próbálkozunk, nem menekülhetünk a karmánk elől, mert követ minnket. Azt hiszem nem panaszkodhatunk a karmára. Nem igazságtalan és nem is váratlan, csak helyre billenti az egyensúlyt. És mégha olyasmira készülünk is, amiről tudjuk, hogy ezáltal a karmának esélye van ellenünk fordulni. Nos azt hiszem egyértelmű, hogy mindenképp megtesszük”

Tovább olvasom ↓

Grace klinika 7/18

„Az agy az ember legrejtélyesebb szerve. Tanul. Változik. Alkalmazkodik. Megmondja mit látunk. Mit hallunk. Eléri, hogy szeretni tudjunk. És itt van a lelkünk is. És nem számít mennyi kutatást végzünk senki nem tudja megmondani, hogyan működik az a kényes szürke állomány a koponyánkba. És ha megsérül, ha az emberi agyar sérülés éri … nos olyankor még rejtélyesebbé válik.”

— Grace klinika

Grace klinika 6/1-2

„Elisabeth Kübler Ross szerint, ha egy szerettünk meghal vagy más tragikus veszteség éri az embert, mindenki a gyász öt fázisán megy keresztül. Az első az elutasítás. Mivel a veszteség annyira felfoghatatlan nem hisszük el, hogy igaz. Mindenkire dühösek vagyunk, a túlélőkre, önmagunkra. És ekkor jön az alku. Könyörgünk. Fohászkodunk. Mindenünket odaadnánk, akár a lelkünket is, cserébe egyetlen napért. Ha az alkudozás csődöt mond és már dühösek sem tudunk lenni, depresszióba zuhanunk. Kétségbe esünk. Míg végül kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy már nincs mit tenni és feladjuk. Elengedjük és az elfogadás fázisába lépünk.
…
Az orvosin ezer órán át tanítják, hogyan birkózzunk meg a halállal. De arról egy óra sem szól, hogy hogyan éljünk tovább.
…
A szótár szerint a gyász valamilyen csapás vagy veszteség miatt érzett intenzív szenvedés vagy gyötrelem. Mély fájdalom. Mardosó bűntudat. Minket sebészeket, tudósokat arra tanítanak, hogy könyvekből, definíciókból, törvényekből tanuljunk, azokban higgyünk. De az életben a merev definíciók nem érvényesek. Az életben a gyász sok mindennek tűnhet, ami cseppet sem hasonlít a mély fájdalomhoz.
…
A gyász mindannyiunkban közös, de mindenkiből mást hoz ki. Nemcsak a halált gyászoljuk, az életet is, a veszteséget, a változást. És ha eltűnődünk, miért szívunk annyiszor, hogy miért fáj annyira, nem szabad elfelednünk, hogy tudunk változtatni. Így maradunk életben. Mikor már annyira fáj, hogy fojtogat. Az segít túlélni. Ha visszanézünk arra a napra, furcsa mód, hihetetlen mód nem érzünk már úgy, nem fog ennyire fájni. A gyász mindenkit utolér a maga idejében, a maga módján. A legtöbb, amit tehetünk, amit bárki tehet, hogy becsületesek vagyunk. A legrosszabb dolog, a gyász legrémesebb része, hogy nem tudjuk irányítani. A legtöbb, hogy átadjuk neki magunkat, ha eljön és ha tudjuk kieresztjük. De a legrosszabb, hogy mikor már azt hiszed, hogy vége, kezdődik előlről. És mindig. És minden alkalommal … eláll a lélegzeted. A gyásznak öt fázisa van, mindenkiből mást hoz elő, de mindig öt fázisa van. Tagadás. Düh. Alkudozás. Depresszió. Elfogadás.”

Tovább olvasom ↓

Grace klinika 6/3

„A paranoia hasznos a műtőben. A sebészek a legrosszabb esetre gondolnak. Már majdnem bezárod a metszést, nincs már vérzés, de egy hang a fejedben megszólal. Mi van, ha nem? Mi van, ha a beteg meghal és meggátolhatnád? Azért mielőtt bezárod, még egyszer átnézed a munkát. A paranoia egy sebész legjobb barátja.
…
Fogékonyak vagyunk rá. A félelemre és izgalomra, ha nem tudjuk mi jön. De nincs semmi értelme. Mert a sok aggódás, a sok agyalás olyasmin, ami vagy megtörténik vagy nem, csak ront a dolgokon. Sétáltass kutyát! Vagy aludj! De csinálj valamit! Na aggódj! Mert a paranoia egyetlen gyógymódja a létezés a jelenben, úgy ahogy vagy.”

— Grace klinika

Grace klinika 5/22

„Életed legnagyobb napjáról sose tudod, hogy a legnagyobb. Amikről azt hiszed, hogy nagyok lesznek sosem akkorák, mint ahogy te elképzeled a fejedben. Az átlagos napok azok, amik átlagosnak indulnak azok lesznek végül a legnagyobbak és ma az esküvő napja gyönyörű volt.
…
Életünk legnagyobb napjáról sosem tudjuk, hogy a legnagyobb. Nem, még el nem jön. Nem ismered fel életed legszebb napját, amíg benne nem vagy nyakig. A napot, amikor elkötelezed magad valami vagy valaki mellett. A napot, amikor összetörik a szíved. A napot, amikor lelkitársra lelsz. A napot, amikor rájössz, hogy nincs elég időd. És hogy örökké akarsz élni. Ezek a legnagyobb napok. A tökéletesek.”

— Grace klinika

Grace klinika 9/7

„Van olyan, hogy két embert valóban egymásnak szántak? Egymásnak teremtettek? Hogy igazi lelki társak? Szép lenne, ha igaz lenne, ha valahol mindenkire várna valaki és mindenki várna valakire. De nem hinném, ha így van.
…
Talán elhiszem ezt az egymásnak teremtve dolgot. Mért ne higgyünk benne? Komolyan? Ki ne vágyna még egy kis romantikára? Talán tennünk kell érte, hogy megtörténjen. Hogy azok legyünk, akiket valakinek teremtettek. Így legalább biztosan megtudjuk, hogy tényleg egymásnak vagyunk-e teremtve vagy mégsem.”

— Grace klinika

Grace klinika 5/18

„A sebészek nem a kedvességről és gügyögésről ismertek. Arrogánsak, türelmetlenek, gonoszak leggyakrabban. Azt hinnénk nincsenek barátaik. Ki viselné el őket? De a sebészek olyanok, mint a nátha. Kellemetlenek és kitartóak. A sebészek kellemetlenek, agresszívak, megállíthatatlanok. Olyan emberek, akikre szükséged lehet, ha pácban vagy.
…
Ha orvos vagy, az nem könnyíti meg a barátkozást. Talán, mert az élet és a halandóság folyton az arcunkba csap. Vagy mert ha minden nap látjuk a halált, kénytelenek vagyunk észrevenni, hogy az élet, minden perc kölcsönkapott idő. És minden ember, akivel törődni kezdünk újabb veszteség az összesítésben a vonal alatt. Ezért van az, hogy annyi orvos van, aki egyáltalán nem is barátkozik. De mi többiek kötelességből mozgatjuk a vonalat És minden veszteséget olyan messzire tolunk, amennyire csak lehetséges.”

— Grace klinika

Grace klinika 3/17

„Léteznek orvosi csodák. Bár mi, akik a tudományra esküdtünk fel nem szeretünk hinni a csodák létezésében. De léteznek. Történnek dolgok, amikre nincs magyarázat. Nem irányíthatjuk őket, de megtörténnek. Tényleg történnek orvosi csodák. Nap, mint nap. De nem mindig akkor, amikor történniük kellene.
…
Egy ilyen nap végén oly sok ima meghallgatásra talál. De sok másik nem. Élünk a csodával, ha rátalálunk. Átnyúlunk a szakadékon. És néha, bár lehetetlennek tűnik és nélkülöz minden logikát. Átérünk.”

— Grace klinika

Grace klinika 3/15

„Az eltűnés gyakori a tudományban. Egy betegség hirtelen elmúlhat. Tumorok szívodhatnak fel. Felnyitunk valakit és észrevesszük, a rák eltűnt. Nem tudni miért. Bár ritka, de megesik. Téves diagnozisnak hívjuk. Azt mondjuk, az elején nem látszott. Bármit mondunk csak az igazat nem. Az életben gyakran tűnnek el dolgok. Ha valami olyan tűnik el, amiről nem is tudtunk, hiányzik?”

— Grace klinika

Grace klinika 3/8

„A legtöbb ember nem tudja, hogy az emberi szemnek van egy úgynevezett vakfoltja a látótérben. Van a világnak egy része, amelyre szó szerint vakok vagyunk. A gond csak az, hogy néha a vakfoltunk elhomályosít olyan dolgokat is, amik fölött nem kéne átsiklani. Néha a vakfoltnak hála az életünk vidám és üde.
…
Ha a vakfoltunk működésbe lép, az agyunk talán nem is kompenzál. Talán meg akar védeni. „

— Grace klinika

Grace klinika 1/7

„Na jó, ha maguk úgy gondolják, hogy a sírban ráérünk aludni, beszélgessenek el velem pár hónap medikusi gyakorlat után. Persze azért nem mindig csak a munka tart ébren egész éjjel. Tudják, ha az élet már önmagában is nehéz, miért hozunk még több bajt magunkra. Miért érzünk késztetést arra, hogy megnyomjuk az önpusztító gombot?
…
Talán szeretünk szenvedni, talán belénk van programozva, mert enélkül – nem is tudom – nem éreznénk, hogy vagyunk. Hogy is mondják, mért csapkodom magam ostorral? Mert olyan eszméletlenül jó mikor abbahagyom.”

— Grace klinika

Grace klinika 10/5

„Megmondom mit tanultam az orvosi egyetem első napján. Azt, hogy alaposan gondoljam meg, hogy sebész akarok-e lenni, mert maximális elkötelezettséget kíván. Mindig a maximumot kell nyújtanom, amikor belépek a műtőbe, hiszen az asztalon fekvő páciens sorsa az én kezemben van. Tudni kell, amikor belevágok tudom mit csinálok. Nincs még egy foglalkozás, amelyhez ennyi idő, koncentráció és elkötelezettség szükséges. Kivéve talán az anyaság.
…
Mi van, ha megoszlik a figyelmünk? Mi van ha nem tudunk mindent beleadni? Akkor már nem is maradt semmink? Lehet, hogy csak más utat kell találnunk. Elmondom, hogy mi az ijesztő. Mi van, ha nem nyújthatunk 100%-ot? Lehet, hogy csak vissza kell mennünk az elejére, és mindent újrakezdenünk.”

— Grace klinika

Grace klinika 5/8

„Intenzív dolog, ami egy műtőben zajlik. Mikor egy élet a tét. Döfködjük az agyat, mint valami lufit. Kötelék alakul ki a melletted álló sebésszel. Elvághatatlan, kibogozhatatlan kötelék. Nagyon bensőséges ez az együttlét. Tetszik vagy sem. Szereted őket vagy sem. Egy család lesztek.
…
Az, hogy mi köt össze minket néha megmagyarázhatatlan. Akkor is összetart, ha már a köteléknek el kellett volna szakadnia. Van, ami még a távolságot is legyőzi. És az időt. És a józan észt. És néha egy kötelék örökké tart.”

— Grace klinika

Grace klinika 4/7

„Mielőtt orvosok lettünk, orvostan hallgatók voltunk. Akkoriban rengeteget tanultunk a kémiáról. Szerves kémia. Biokémia. Mindent megtanultunk. De ha két ember közötti kémiáról van szó, csak egy dolog számít. Vagy ott van. Vagy nincs.
…
A kémia. Vagy ott van. Vagy nincs. „

— Grace klinika

Grace klinika 4/2

„A kórházban minden nap látunk függőséget. Sokkoló, hogy hányféle függőség létezik. Túl sima ügy volna, hacsak a drog, a pia és a cigi volna. A legnehezebb a leszokásban az, hogy akarjunk leszokni. Hiszen nem véletlenül lettünk függők. Nem. Sokszor. Túl sokszor a dolgok, amik életünk normális részeként indulnak; egyszer csak átcsapnak megszállottságba, megrögzöttségbe. Kezelhetetlenné válnak. A mámort keressük. A mámort, ami mellett minden homályba vész.
…
A függőség átka az, hogy sosem ér jó véget. Mert a legvégén, bármi is volt az, ami a mennybe repített, már nem esik jól és fájni kezd. De azt mondják nem szokunk le, amíg el nem érjük a mély pontot. De honnan tudjuk, hogy ez hol van.Nem számít mennyire fáj valami van, hogy elengedni még fájdalmasabb.”

— Grace klinika

Grace klinika 3/13

„Senki nem azt tervezi, hogy az élete csak úgy eltelik. Mind azt hisszük, hogy nagy emberek leszünk. És attól a naptól fogva, hogy eldöntjük, sebészek leszünk tele vagyunk szép reményekkel az új feladatokat és az embereket illetően, akiken segítünk majd. Hisszük hogy megváltjuk a világot. Szép reményeink vannak azzal kapcsolatban, hogy kik leszünk és hová jutunk. És egyszer ott leszünk.
…
Mind azt hisszük, hogy nagyok leszünk és csalódunk, ha a reményeink nem valósulnak meg. De néha a reményeink alaptalanok. Néha amire számítunk könnyen elhaványul amellett ami váratlanul ér. Miért ragaszkodunk a reményeinkhez? Mert amire számítunk az tartja bennünk a lelket. A reményeink tartanak talpon. Amire számítunk az csak a kezdet. Amire nem számítunk attól változik meg az életünk.”

— Grace klinika

Grace klinika 11/24

„A műtőben megáll az idő. Odamegyünk az asztalhoz. Megnézzük a beteget. Fogunk egy szikét. És aztán egy buborékba kerülünk, ahol csak a műtét van és semmi más nem számít. Az idő. A fájdalom. A kimerültség. Semmi. A való életben is megesik. Ha nagy dolog történik. Egy tragédia. Lefagyunk. Visszahúzódunk a buborékunkba. Csak egy másodpercnek tűnik. De aztán felnézünk és hirtelen rájövünk, hogy egy egész év volt.
…
Hogy léphetünk vissza a világba? Ez ijesztő. Az idő megállt. De most felgyorsul. Keresünk egy mentőcsónakot. Valamit, ami reményt ad. De tényleg készen állunk? Hogy elhagyjuk a kis buborékunkat és kilépjünk a nagy, óriási véres szörnyű világba. Készen állunk, hogy megtegyük a lehetetlent?”

— Grace klinika

Grace klinika 9/18

„A munka lefoglalja az agyunkat. Így nem kerülünk bajba. Amikor nem dolgozunk, tétlen a kezünk. De az ördög mindig talál munkát a tétlen kezeinknek. És ha az agyad is tétlen az is az ördög játszótere lesz.
…
Kezdetben kellemes időtöltésnek tűnhet a semmittevés, a bajkeverés és a viccelődés. Mindenkinek szüksége van a semmittevésre, hogy a munkán kívül másra is gondolhasson. Akkor is, ha valami olyasmire kell koncentrálnia, ami egy kicsit ijesztő. Csak úgy látunk rá a dolgokra, ha eltávolodunk a munkától. És csak ha már mindenre van rálátásunk, csak akkor jut eszünkbe, hogy hol van a kezünk igazi helye.”

— Grace klinika

Grace klinika 9/11

„Eljött a nagy nap. Mikor meg tudod a hírt. Az eredményt. Hogy rossz indulatú vagy jó indulatú. Hogy élni fogsz vagy sem. És Te tudni akarod. Még ha félsz is választól. Mert akkor továbbléphetsz, bármit jelentsen ez.
…
Azt mondják a tudatlanság boldogság. Mert ha már tudod a diagnózist és nem kedvező, nincs visszaút. Erős leszel vagy összeomlassz. Nehéz előre látni. Úgyhogy ne aggódj emiatt. Használd ki az időt mielőtt beüt a krach. Hát igen. Boldogok a tudatlanok.”

— Grace klinika

Grace klinika 9/9

„A mellékvese stressz hatására olyan hormonokat termel, melyek éberré és ugrásra késszé tesznek bennünket. A gond csak az, hogy nem tudhatjuk, hogy igazi katasztrófával állunk-e szemben vagy csak egyszerű idegesség van a háttérben.
…
A test nem ismeri fel a különbséget idegesség és izgatottság között. Pánik és kétely. A kezdet és a vég. A tested csak azt üzeni, menekülj. Néha nem hallgatsz rá. Ez az ésszerű megoldás. De néha hallgatsz rá. Bízhatsz a zsigereidben, igaz? Ha a tested azt mondja, hogy fuss, futás!”

— Grace klinika

Grace klinika 9/6

„Az orvosoknak sosem volt mindenre válaszuk. Volt idő, amikor ha valaki beteg lett, leengedték a vérét, akár egy olajcserénél. Folyton újra kell gondolnunk, hogy mit hittünk igaznak. És újraértékelni.
…
Félelmetes tud lenni, amikor rádöbbensz, hogy tévedtél valamiben. De nem szabad félni meggondolni magunkat. Elfogadni, hogy a dolgok megváltoznak. Hogy már semmi nem lesz olyan, mint régen. Vagy jobb lesz vagy rosszabb. Hajlandónak kell lennünk feladni azt, amiben hittünk. Ha hajlandóak vagyunk elfogadni a valóságot és nem ragaszkodunk a meggyőződésünkhöz, pontosan ott kötünk ki, ahová tartozunk.”

— Grace klinika

Grace klinika 5/23

„Mikor elkezdődik valami legtöbbször fogalmad sincs arról , mi lesz belőle. A ház, amit el akarsz adni, az otthonod lesz. A kényszerből lett lakótársaid a családoddá válnak. És az egy éjszakás kalandból, amit el szeretnél felejteni életed nagy szerelme lesz.
…
Egész életünkben a jövő miatt aggódunk. Eltervezzük. Próbáljuk megjósolni. Mintha az, hogy előre ismerjük elnyomná a robbanást. De a jövő mindig változik. A jövő a legbenső félelmeink otthona. És a legvadabb reményeinké. De egy dolog biztos, ha végül megmutatkozik a jövő mindig más, mint ahogy elképzeltük.”

— Grace klinika

Grace klinika 2/8

„Még nyolcadikban irodalom órán el kellett olvasnunk a Rómeó és Júliát. Aztán egy ötösért Mrs Snider eljátszatta velünk a szerepeket. XY lett Rómeó és amilyen az én formám, én lettem Júlia. Minden lány féltékeny volt rám, de én kicsit másképp láttam a dolgokat. Megmondtam Mrs Snider-nek, hogy szerintem Júlia egy idióta. Először is beleszeretett valakibe, akit nem kaphatott meg. Aztán meg a sorsot hibáztatta saját rossz döntéséért. Mrs Snider elmagyarázta, hogy amikor a sors belép a játékba a választásnak már nincs sok esélye. Tizenhárom éves vén fejjel bizotsan tudtam hogy a szerelem, akár az egész élet választás kérdése. És a sorsnak semmi köze az egészhez. Mindenki azt mondja romantikus a Rómeó és Júlia, az igaz szerelem, de szomorú. Ha Júlia olyan ostoba volt, hogy beleszeretett az ellenségébe, megivott egy üvegcse mérget, majd lefeküdt egy kriptában, megérdemelte, amit kapott.
…
Talán Rómeót és Júliát a sors hozta össze, de csak egy időre. Aztán lejárt az idejük. Ha mindezt előre tudták volna, talán minden rendben lett volna. Megmondtam Mrs Snider-nek, hogy ha felnövök a kezembe veszem a saját sorsomat, nem hagyom hogy egy pasas leterítsen. Mrs Snider azt mondta, hogy szerencsés leszek, ha egyszer átélhetem valakivel azt a szenvedélyt. Talán sikerül az is hogy örökre együtt maradjunk. Még most is hiszek abban hogy a szerelem többnyire a választásról szól. Egyszerűen csak le kell tenned a mérget és a tört és megkeresni a boldogságot. Többnyire. De azért néha minden jó választásod és jó szándékod ellenére a sors győzedelmeskedik.”

Tovább olvasom ↓

Grace klinika 13/18

„Mikor Anyám alzheimer kórja súlyosbodott, átnéztem a számláit és találtam egy cetlit. Ez volt a cetlire írva: Fontos! Mondd Meredith-nek, hogy ne …” És ennyi, nem fejezte a mondatot. Mit ne csináljon Meredith? Ne igyon túl sokat? Ne simogasson kutyákat? Ne szeressen bele bárkibe? Ne hagyja menni a locsolót? Akkoriban keveset beszéltünk. Ezt már bánom. Többet kellett volna.
…
Folyton Anyám cetlijére gondolok. Mondd Meredith-nek, hogy ne. Ne féljen? Ne aggodjon? Ne adja fel olyan könnyen? Ne legyen szerelmes? Ne szüljön gyereket? Ne hazudjon soha? Sokat töprengek, mit tegye, mit ne tegyek. Megtanultam, hogy minden rajtam múli. Csakis rajtam. Már nincs kitől megkérdeznem. Én döntöm el, hogy mit akart írni. Mondd Meredith-nek, hogy ne féljen. Szia, Anya.”

— Grace klinika